Fűtési rendszerek fejlődése

Kezdetben Európa-szerte kétcsöves központi fűtési rendszerek létesültek, amelyek az akkori műszaki színvonalnak megfelelően bő vezetékhálózattal, szabályozás nélkül, vagy csak a nyitást-zárást biztosító elzárószerelvénnyel rendelkeztek.

A keringető szivattyúk tökéletesítése következtében a csőátmérőket jelentősen csökkenteni lehetett, a szabályozás színvonala a radiátorszelepek fejlesztése, majd a termosztatikus radiátorszelepek megjelenése következtében jelentősen megnőtt és igen korszerű rendszerek kialakítását tette lehetővé a nyugat-európai országokban.

Hazánkban a nagyarányú lakásépítések kezdeti időszakában kétcsöves fűtési rendszerek létesültek. A korszak műszaki és gazdasági adottságainak megfelelően azonban az automatikus egyedi szabályozáshoz szükséges termosztatikus szelepek ezekbe sem épültek be.

Az egycsöves fűtési rendszereket az 1970-es években kezdték elterjedten alkalmazni. Megjelenésüket a kisebb beruházási költség, a maximális előregyárthatóság miatti gyorsabb építési lehetőség, a lényegesen kisebb helyszíni munkaigény szorgalmazta.

Nyugat-Európában az egycsöves fűtési rendszer a gyakorlati alkalmazás nehézségeinek figyelembevételével indult el fejlődési útján. Kezdettől átkötőszakaszos rendszereket alkalmaztak, és a szabályozó szerelvények fejlesztésével olyan fűtési rendszereket alakítottak ki, amelyek a kétcsöves rendszerekkel teljesen azonos értékű szabályozási lehetőséget biztosítottak. Mindezek mellett beruházási költség megtakarítás, ill. létesítési idő csökkenés is jelentkezett.

Magyarországon az egycsöves fűtési rendszer széles körű elterjedése nehezen indult meg. Bár előnyeit figyelve sokan támogatták, de gyakorlati alkalmazásának nehézségei miatt sokan ellenezték is. A körülmények jelentős változása következtében azonban a tömeges lakásépítési program megvalósítása érdekében feltétlenül szükségessé vált olyan fűtési rendszer bevezetése, amely biztosítani tudta a gyors kivitelezés lehetőségét, és főleg a helyszíni munkaidő csökkentését.

A hetvenes évek elején energetikailag nagy visszalépést jelentett az átfolyós rendszerű egycsöves fűtési rendszer bevezetése, mivel az elvileg sem tette lehetővé a hőleadónkénti szabályozást.
A fejlődés ütemének az energia árak növekedése adott nagyobb lendületet, és sorra alakultak ki az egycsöves fűtési rendszerek fejlettebb formái. Az energiatakarékosság kényszere megkövetelte a hőleadók bizonyos szintű szabályozhatóságát, ezért a hetvenes évek közepétől áttértek az átkötőszakaszos egycsöves fűtési rendszerre.

Az egycsöves fűtés hőleadói sorosan kapcsolódnak egymáshoz, így felső előremenő alapvezetékes elrendezés esetén az alsó szintek hőleadóihoz a méretezés szerinti lehűlt víz jut. Megfelelő beszabályozás hiánya esetén gyakran előfordult, hogy az alsó szinti lakások alulfűtöttek, a felső lakások pedig túlfűtöttek lettek.

Ezen probléma újabb lökést adott a rendszerben való gondolkodás irányába. A strangok beszabályozását kezdetben ferdeszelepek elő-beállításával kívánták megoldani. Mivel ez a módszer nem bizonyult megfelelőnek, ezért a nyolcvanas évektől a visszatérő alapvezetékbe olyan mérő-beszabályozó egységet építettek be, amellyel pontosan be lehetett állítani a kívánt tömegáramot.

Az energiatakarékosság újabb követelése volt a helyi automatikus szabályozás bevezetése. A fejlesztés eredményeképpen a hőleadók elé termosztatikus szabályzó szelepeket építettek be.